Kiruccanásunk Angliába

Hosszú időn keresztül nem volt új poszt (persze mióta azt elkezdtem írni a laptopom akarata ellenére, azóta Kata már lendületbe hozta az oldalt), aminek részben az év végi hajrá volt az oka, de részben az, hogy két hétre Angliába távoztunk. A mai posztban megpróbálok valamicskét átadni abból a hihetetlen sok élményből, ami ott ért minket.

Buszos kirándulás lévén millióegy filmet megnéztünk, még a kötelezőként olvasott Bűn és bűnhődés is elkísért minket az útra. A bűnhődés biztosan megvolt, mert már szinte odaragadtunk az üléshez az egy napig tartó folyamatos ülésben. Persze azért ezt a folyamatot megszakította háromóránkénti pisiszünetünk.

Első komolyabb megállónk Brugge volt, a csokijáról és csipkéjéről méltán híres belga város. Szűk utcákon, csatornák fölötti hidakon járva-kelve úton-útfélen csokiboltokba botlottunk, ahova be is tévedtünk néhányszor. Azért a városnézés fénypontja mégiscsak a sült krumpli volt, miután egy napig jóformán semmi normális ételt nem ettünk.

Hála az égnek, az éjszakát már rendes szálláson töltöttük, mielőtt reggel indultunk volna a komphoz. A francia-brit határon átkelni nem volt egy leányálom. Szépen lepakoltattak minden táskát a buszról a franciák, pedig mi komolyan megelégedtünk volna azzal, ha megnézik a személyi igazolványon lévő mindig előnyös képünket.

A szép időnek köszönhetően a komp fedélzetén csodálhattuk a tengert, bár bent az étteremnél mégiscsak jobb volt felváltanunk az első öt fontos bankjegyünket a méregdrága ihatatlan kávéra.
Az viszont tény és való, hogy felbecsülhetetlen érzés volt meglátni a doveri fehér sziklákat, ahol nagyjából két óra múlva horgonyt is vert a hajó.

Első megállónk a Walmer kastély volt, ami még VIII. Henrik idejében épült. Wellington első hercegének és az anyakirálynőnek is egyik kedvenc helye volt. A gyönyörű angolkertet látva bárki megértheti, miért is ennyire kedvelt. Mindent megnéztünk, amit csak lehetett, de a többiek kérésére még vagy egy órát eltöltöttünk a tengerparton, ahol egyből magyarokba ütköztünk. Mintha el sem jöttünk volna otthonról.

Bár túl sok híres városba nem volt módunk ellátogatni, de szerencsére Canterbury útba esett. Itt felfedeztük kívül-belül a katedrálist egy feladatlap segítségével. Hogy ezt a két óra szüntelen keresgélést a templomban mennyire élveztük az kérdés, de megismertük minden zugát, és tényleg érdemes betérni, ha éppen arra jár az ember.

Canterbury legérdekesebb ajtaja pont
egy könyvesbolthoz tartozik.
 Ez egy égi jel!

Nekem, mint a földrajztudomány elkötelezett hívének a nap legnagyobb élménye a greenwich-i parkon áthaladó kezdő meridián volt. 

Egyszerre Keleten és Nyugaton

Innen utunk egyenesen a szállásra vezetett. Tény és való, hogy nem kevés idő busszal bejutni Londonba. Másnapi programra csak igen kevés alvással tudtunk rákészülni.

Mit csinál egy diákcsoport egy nagyvárosban? Természetesen letámadja az első múzeumot, történetesen a British Museumot. Lelkesedésünk kissé alábbhagyott, amikor megláttuk az irdatlan tömeget a Rosette-kő körül. Azért hősiesen helytálltunk, és mindent megnéztünk, ami belefért másfél órába. Innen indultunk is az igazi úti célunk felé.

Újabb hosszadalmas buszozás vette kezdetét több filmmel a fedélzeten. Devon megye határát átlépve általános izgalom lett úrrá rajtunk, hogy vajon kiféle-miféle lesz a család ahova kerülünk. Szerencsére mi maradhattunk hárman, így annyira nem zavart, hogy beszédben vajmi kevéssé értem az angolt (ez szerencsére ott tartózkodásom alatt javult) és hogy nem tudok beszélni (ez annyira nem).
A legnagyobb bizonyossággal állíthatom, hogy a legjobb családhoz kerültünk. Így lett egy heti szállásunk Appledoreban. Sajnos nem tudtuk felfedezni minden szegletét, de a kirándulások bőven kárpótoltak ezért. Egyből jött a kultúrsokk, amit a ház egyes berendezései okoztak. A legrosszabb mind közül a fürdőszoba volt, ahol minden máshogy működött, mint itthon. Bár a konnektorra készültünk, csak azzal nem számoltunk, hogy az átalakítónkba nem lesz jó a hosszabbítónk. Sebaj, ezt is túléltük. 

A család kutyájával, Cocoval.
Háttérben pedig Appledore

Délelőttönként angolórákon vettünk rész Bidefordban, délután pedig az előbb említett város-, illetve tájnéző túrákat folytattuk. Ezt most egy kicsit tematikusabban vetem a virtuális papírra.

Barnstaple

A huszonnégyezer főt számláló kisváros főterén álló múzeumot néztünk végig, majd egy amolyan igazi angol ember vezetett körbe minket. Már ha egy cilinderes, tizenkilencedik századi öltözetű férfit így nevezzük. Bár tényleg nem nagy város, azért sok ideig tartott egészen bejárni.

Az idegenvezetőnk

Ilfracombe és Woolacombe

Második napi kirándulásunk már kicsit távolabbi helyre vezetett, immár az óceánpartra.
Ilfracombe egyik legfontosabb nevezetessége Damien Hirst Verity nevű szobra. Számomra kissé bizarr volt a látvány, de mint hozzá nem értő úgy látom, hogy művészetileg nagyon szép, és az elgondolás is jó.

Utóbbi helyen a legfőbb látványosság az óceán volt. Ott volt alkalmunk megmártózni a sós tengervízben. Kicsit hideg volt hozzá, de azért térdig belemerészkedtünk.

Tintagel

Artúr király legendáját szinte mindenki ismeri vagy legalábbis hallott róla. Bár még a létezését sem tudják teljes mértékben bizonyítani, de a mondáknak mindenképpen van egy történelmi alapjuk. A helyi múzeumban viszont megteremtették azt a csodálatos világot, melyben a Kerekasztal Lovagjai mozoghattak.

A már rommá vált várban is talán a nagy király is lépdelt egykoron. A megmaradt alapok között a nagy szélben egy kicsit mi is átéreztük a legendát. Itt is lementünk a partra, ahol a sziklában a mai napig ott van Merlin, a varázsló.

Hartland

A vasárnapot családi napnak nevezték ki. Ekkor vittek minket egy gyönyörű sziklás partra, Hartlandba. Ők nem tartottak velünk, de mi éreztünk magunkba akkora kalandvágyat, hogy átkeljünk a kőtengeren a barlangokhoz. Vagy inkább képzeletbeli barlangokhoz, mert ott csak abráziós fülkéket találtunk. Viszont szórakoztató volt, és igazi testmozgás. Azt nem mondom, hogy senkinek sem sikerült elcsúszni a még nedves sziklákon (Katának igen), de túléltük a merész vállalkozásunkat.

Valahogy míg Angliában voltunk, a rendes ebéd kimaradt. Most legalább megkaptuk az ötórai teánkat. Az angol cream tea tejes fekete teából és két édes zsömléből, úgynevezett sconeból áll, amit vajjal és dzsemmel kell kenni. Bár azt mondták, hogy ez nem a legjobb, amit valaha ettek. Nekünk nagyon is bejött.

Sajnos hamar elszállt az a hat nap, amit ezen a festői tájon töltöttünk, de örök élmény marad mindannyiunk számára.

Szerdán hajnalban elindultunk hazafele, de ez még magába foglalt másfél napi londoni tartózkodást. Őszintén szólva engem nem ragadott meg a város, ahova igazán sosem vágytam. Ettől függetlenül sok szép látnivaló van itt, és érdemes lehet több napot szánni rá.

A legnagyobb csalódás talán mindannyiunk számára a Madame Tussaud múzeum volt, ahol a várttal ellentétben nem volt olyan sok bábu. A legrosszabb mégis az volt, hogy a horror kamra nem volt megtekinthető egy pluszpénzes kiállítás miatt. Pech.

Ezen kívül azért igazán érdekes volt mindegyik program. A London Eyeról az egész várost belátni, bár a legtöbbet fényképezett objektum egész biztosan a Parlament volt. Nem sokkal később el is sétáltunk a hatalmas épület mellett. Abban nem volt tejes az egyetértés, hogy valóban repedt fazék hangja van-e a Big Bennek, szerintem teljesen normálisan hangzott.

Ha valaki Londonba utazik, ha mást nem, a Towert mindenképpen be kell járni. Amellett, hogy gyönyörű az épület, letűnt korok királyainak felszereléseit is meg lehet tekinteni, úgy mint a koronázási ékszereket, a monarchiát őrző hollókat, a börtönöket vagy a éppen a helyet ahol többek között VIII. Henrik feleségeit kivégezték.

A város sok parkkal rendelkezik, amiket rend szerint végig is jártunk. Magasról nagyon is zöld volt az óriási London. A mókusok barátságosabbak voltak, mint például a felénk élő társaik (mindaddig míg kézből elvették a nekik szánt ételt).

Természetesen kötelező jelleggel körülnéztünk a Trafalgar téren és benéztünk a Buckingham palota kapuján. Sajnos Harry herceg nem volt a közelben, de még a királynő sem tudott fogadni minket. Talán majd legközelebb.

Ezek után jött értünk a helyi viszonylatban furcsának számító bal kormányos buszunk, és száguldottunk a komp felé. Már amennyire lehetett ott száguldani, mert csak Londonból kiérni három óra. Sajnos a korai hajót lekéstük, így csak tizenegy órással kelhettünk át a csatornán, ehhez hozzájött az óraátállítás, majd az út a szállásig. Mire ágyba kerültünk három óra is volt. Ennek megfelelően később is indultunk haza, de szombat estét már mindenki otthon, a saját ágyában tölthette békében és nyugalomban.