Észak-Korea a világ egyik legelnyomóbb és legtitokzatosabb országa. A besúgást bátorítják, a média a kormány ellenőrzése alatt áll. Az Elfújta a szél veszélyes könyvnek számít, melyet száműztek a polcokról. Az 1990-es években éhínség söpört végig az országon. Milliók haltak éhen, de a rezsim továbbra is kezében tartja a hatalmat. Számos interjú segítségével Barbara Demick elsőként mutatta be, hogy milyen is az élet ebben a rendkívüli országban hat hétköznapi ember sorsán keresztül, akiknek a szívszorító körülmények ellenére sikerült túlélni a Kedves Vezető országát.
Sokan Európa szívében sokszor panaszkodnak az itteni
életre, a megélhetés nehézségére, lehetőségek hiányára. Sajnos gyakran
elfelejtik az emberek, azzal, hogy Magyarországra születtek sokkal jobb
helyzetben vannak, mint a világ lakosságának 80%-a. A mai posztban egy dokumentumregényt
hoztam, mely egy igen távoli, de annál ijesztőbb, még a huszonegyedik században
is létező diktatúrában élő hétköznapi emberek életét rögzíti.
Mi jut először eszünkbe Észak-Koreáról? Sokan
elsőként a kommunizmust és a Kedves Vezetőt említenék, nem véletlenül. Ami
nekünk a Szovjetunió felbomlása után véget ért, az máshol túlélte az
ezredfordulót is, és még rosszabb irányt vett.
Az írónő hivatásának választotta, hogy mindent
megtudjon Észak-Korea helyzetéről, és amellett, hogy cikkeket írt, előadásokat
tartott, megírta ezt az igen átfogó, bárkinek érthető könyvet, melyben hat menekült
életútján keresztül mutatja be a mai napig létező diktatórikus rendszert
egészen a háborútól kezdve.
"Még mindig szerette volna hinni, hogy az ő országa a legjobb hely a világon. Az eszmék, amelyeket egy életen át ápolt magában, igazolást nyerhettek volna. Most viszont nem tagadhatta le a nyíltan az arcába zúduló igazságot: Kínában a kutyáknak is jobb sora van, mint egy orvosnak Észak-Koreában"
A Koreai-félszigeten eredetileg kelet-nyugati
széthúzás volt politikai szempontból, ám amikor a béke miatt a szétválasztásra
került a sor, akkor a nagy emberek a célszerűbb észak-déli részekre osztották a
területet. A határ falvakat, családokat választott ketté, csakúgy, mint Berlin szétszakítása,
vagy a számunkra oly ismerős trianoni határok meghúzása. Egyik ország sem állt
jobban a másiknál a japánok kivonulása után, ám a kommunista testvériség miatt
Kína és a Szovjetunió nagy összegeket folyósított Észak-Korea számára, így eleinte ők kerültek jobb helyzetbe.
A kommunista eszme magába foglalja a nemzetek
egyesítését, de Kim Ir Szen nacionalizmusra törekedett, az embereket pedig arra
tanították, hogy ellenségnek tekintsék a kapitalista nagyhatalmakat: az
Egyesült Államokat, a Japánt és a szerintük behódoló Dél-Koreát. Mivel az
országban a mai napig nehéz információkat szerezni a külvilágból, így a
történelmet is saját céljaiknak megfelelően véshették az emberek fejébe. A
vezető személyi kultusza összetartotta népet, ő volt számukra az isten, miután minden
más vallást kitiltottak az országból. Elméletileg mindenkiről gondoskodna az
állam, és bár országon belül is nehézkes az utazás, de mindenkinek van munkája,
étel az asztalán és ingyenes orvosi ellátása. Elméletileg. Azonban a gyakorlat
teljesen mást mutat. Mint már tudjuk, a tökéletes kommunizmust lehetetlen a
gyakorlatban alkalmazni, mindenhol megbukni látszik.
A Generalisszimusz halálát pár évvel megelőzőleg, de főleg utána az éhezés egyre nagyobb méreteket kezdett ölteni. Alig tartottak gazdasági kapcsolatokat a szomszédos országokkal, a maradék is a Szovjetunióval együtt eltűnt. Az élet szinte teljesen leállt. Amellett, hogy alig volt áramszolgáltatás, az addig alanyi jogon járó államilag kiosztott ételadagok kezdtek eltűnni, a gyárak leálltak, a dolgozók többé nem kaptak fizetést.
Mindenki próbálja magát és családját ellátni, de egyre csökken a népesség, gyerekek kerültek utcára és kellett önellátóvá válniuk egy olyan országban, ahol ezelőtt a hajléktalanság ismeretlen fogalom volt.
„Az éhezés lopakodó gyilkos, amely elrejtőzik a megnövekedett csecsemőhalandóság és a lecsökkent várható élettartam semmitmondó statisztikái mögé.”
A rendet ezekben az időkben is próbálta fenntartani
a vezetés. Rizs árusítása államellenes bűnnek számított, ami életfogytiglani
munkatábort vont maga után, így el lehet képzelni, mi jár annak aki átlép a
határon, de esetleg elkapják. Ha mégis sikeresen átmenekül egy ember a szigorúan őrzött határon,
egyáltalán nem vár rá könnyű élet. Addig az állam mindent eldöntött helyette,
még azt is, hogy milyen ruhát húzzon fel reggel, most pedig szabadsága
határtalan. Dél-Koreában az északi testvéreknek külön helyet hoztak létre, ahol
megtanulhatják, hogyan olvadhatnak be a társadalomba.
 |
| Koreai-félsziget egy éjszakai műholdfelvételen |
Hasonló államberendezkedéseknél elengedhetetlenek a
propagandaplakátok és dalok. A könyv címe is egy gyerekdalból ered, miszerint
mindenhol máshol rosszabbul élnek, így egyáltalán nincs mit irigyelniük a
világtól. A borító átadja az egész könyv hangulatát a propagandaplakátra
emlékeztető vöröses árnyalatával és idealizált képével.
Hogyan élnek az elnyomó hatalom alatt, mi az amit az állami propaganda képes eltitkolni a világ elől, milyen
lehetőségeik adódnak vagy éppen mi az amit megtanítanak nekik az iskolában, és
mennyire versenyképes külföldön egy ott szerzett diploma? És vajon tényleg
olyan jó lenne a két Korea egyesülése? A könyv a legtöbb kérdésre választ ad,
ami az emberben felmerülhet az országgal kapcsolatban.
Őszintén szólva most először nem tudok mit felhozni
negatívumként, mert mind az írás stílusa, mind olvasmányossága tökéletes egy
távoli ország részletes bemutatására. Számomra kissé nehéz volt az olvasása,
igen kemény a témája, de egy teljesen más, mégis létező világba varázsolt.
Általam adott pontszám: 5
A könyvet megrendelheted a Könyvmolyképző Kiadónál, moly.hu-n pedig elolvashatodmások értékeléseit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése