Benjamin Alire Sáenz: Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Dante tud úszni. Ari nem. Dante magabiztos és könnyen szavakba önti érzéseit. Ari nehezen boldogul a beszéddel és kétségektől szenved. Dante belemerül a költészetbe és a művészetekbe. Arit a börtönben lévő bátyjával kapcsolatos gondolatok nyomasztják. Dante világos bőrű. Ari árnyalatai sokkal sötétebbek.Úgy tűnhet, mintha Dante lenne az utolsó ember, aki képes lebontani a falakat, amiket Ari maga köré emelt. Ám mindezek ellenére, mikor ők ketten találkoznak, különleges kötődés alakul ki közöttük. Rávilágít életük legfontosabb igazságaira, és segít rájönniük, milyen emberek akarnak lenni.Azonban útjuk során hatalmas akadályokba ütköznek, és csak akkor tudnak megerősödve túljutni rajtuk, ha képesek hinni egymásban és a barátságuk erejében.

A Könyvmolyképző Kiadó egy idézetmegosztásában találkoztam először e könyvvel. Akkor még ki sem adták talán. Érdeklődtem iránta, de féltem is tőle, nem egészen tudtam, hogy mire is számíthatok. Végül Molyos százalék és a szép borító miatt úgy döntöttem, hogy talán érdemes lenne ezt is megvenni – az más kérdés, hogy mennyire játszott közre ebben, hogy két könyvtől ingyenes a szállítás. Jó marketing fogás. Bár ami a csomagban volt másik könyv, arról még nyilatkozni nem tudok, de ezt a regényt nagyon eltaláltam.

Eddig még nem olvastam LMBT témában könyvet. Nem is határolódtam el tőle, de valahogy egy sem akadt a kezembe, amit szívesen elolvastam volna. Úgy gondolom számomra ez egy nagyon jó kezdés volt, és bárki számára az lenne. Nem volt túl erős, nem tudatott semmi olyasmiről, amiről én nem szerettem volna tudni, sőt már-már kissé kevésnek éreztem, de mégiscsak egy ifjúsági könyv.

A ’80-as évek végi Texasban járunk, egy nagy mexikói kisebbségű városban – bár gondolom ez nem csak itt jellemző. Aristotle saját magát álegyke gyereknek mondja, ugyanis ikernővéreinek már saját családja van, míg bátyjáról úgy beszélnek otthon mintha nem is létezne – sehogy –, mert már több, mint tíz éve börtönben van. Ez utóbbi okozza a fiúnak a legnagyobb gondot. Már nem tudja az arcát felidézni, de néha visszatér egy álma, amelyben a négyéves Ari kézen fogva sétál a testvérével. Ez az összes, ami marad neki belőle.

Édesapja egy Vietnámból visszatért katona, és ő nem csak az idősebb fiáról nem beszél, hanem a háborúban történtekről sem. A biztos az, hogy rengeteg sebet szerzett. Nem láthatóakat. Olyanokat, amilyenek az ember lelkének legmélyén lehetnek csak.

Az anyuka tanár, és mindig elméleteket állít fel fiával kapcsolatban. Tanácsokat ad neki, folyamatosan kéri tőle, hogy barátkozzon – pedig az nem is olyan könnyű – és hogy a segélyegyletben önkénteskedjen. Ari emiatt úgy érzi, hogy az élete mindig valaki másnak az elképzelésein alapul.

A barát-téma nagyon nehéz számára. Társalogni nem szeret, verekedni viszont igen. Két lánnyal van beszélő viszonyban, de még ő sem tudja, hogy kedveli-e őket vagy sem.

Az uszodában találkozik először Danteval, aki felajánlja, hogy megtanítja úszni. A fiúk – bár mindenben különböznek egymástól – nagyon szoros kapcsolatba kerülnek.

Ám az élet nem egyszerű, egy baleset majd egy költözés teljesen megváltoztatja a helyzetet. Messze kerülnek egymástól, még ha lélekben nem is. Dante többször ír levelet, mindent tudat magáról, még azt is, amit imádott szüleinek nem mer elmondani. Ő bizony inkább fiúkkal csókolózna.

A borítója ennek a könyvnek is lenyűgöző. Itt sem egy teljesen random képről van szó, és ez pozitív. A csillagos ég alatt álló Chevy furgon nagyon is jellemzi a könyvet. Egy fontos, visszatérő motívum. Egyszer mindenkinek rá kellene jönnie a világmindenség titkára, rejtőzzön az bárhol is.

A Veled minden hely ragyogóhoz hasonlóan itt is megjelennek a madarak. Sok bonyodalmat okoznak, fel is teszik a kérdést: vajon miért léteznek madarak?

Dante karaktere nagyon tetszett nekem, pedig sokszor inkább azt a szereplőt preferálom, akinek a szemszögéből íródik a történet. Ez a fiú nagyon művelt és intelligens, még akkor is, ha a cipőkkel hadilábon áll. Szereti az irodalmat és a festészetet is.

"Egy egész történet rejlik abban a képben. Egy hajótörés igaz történetét meséli el, és ez tette híressé Géricault-t. Ez a csodálatos a művészekben: hogy történeteket mesélnek el. Mármint néhány festmény olyan, mint egy regény"

Géricault: A medúza tutaja.

Bár néha a párbeszédeknél elvesztettem a fonalat, hogy ki mit mond, de így sokkal hihetőbb volt, hogy tizenéves fiúk a szereplők, és nem egy íróval megegyező korú felnőtt. Teljesen hiteles volt a szerző írásmódja, pedig ez gyakori hiba az ifjúsági könyvekben.

De vajon mi lesz Aristotlevel és Danteval? Barátok tudnak-e maradni a nagy megpróbáltatások ellenére is és, hogy megfejtik-e a világmindenség titkait? Na meg, hogy mindehhez mi köze van egy nagynéni örökségéhez?

Mindenkinek ajánlom a könyvet, aki kedveli vagy kedvelni szeretné ezt a témát. Igazán elgondolkodtató olvasmány a kamaszok lelki fejlődéséről.

Általam adott pontszám: 4